Program


Aktuális előadások



Mai esténken Guidon Mancusi, zenekarunk első vendégkarmestere vezényel, s a koncertet az ő egyik szerzeményével kezdjük. A Tonspiele című művet a „Vienna Clarinet Connection” nevű klarinét kvartett vezetőjének, Helmut Hödl felkérésére írta. Hödl egy 2015-ös bécsi koncertjükre kérte az új darabot, melyről így ír a szerző: „Olyan darabot írtam, melyben gondolatokat szerettem volna a zenébe ültetni. Egy fő motívum uralja az egész művet, különböző megjelenési formákban. Ugyanakkor a Tonspiele különböző témák és zenei gondolatok formájához, megjelenéséhez és fejlődéséhez dedikált vallomás is, mely végkifejletét a mű utolsó részében éri el. Igor Sztravinszkij mondta egyszer: "A jó zeneszerző mindig úgy tesz, mintha komoly lenne, ám valójában viccesnek kell lennie, hogy a komolyságot közvetíteni tudja a közönségnek."

Harmincöt éves volt Mendelssohn, mikor — 1844-ben — hegedűversenyét komponálta, és ezzel a műfaj egyik nagyszerű remekművét sikerült megalkotnia: azt, amelyik a klasszikus örökséget nemesen romantikus stílusban folytatja és Mendelssohn zeneszerzői erényeit hatásosan foglalja össze. A Hegedűverseny csillogó felszíne, a szinte tüntetően egyszerű tematika, a finálé „szentivánéji” hangulata azonban némileg megtévesztő: Mendelssohn számos formai újításnak is teret engedett e művében, melyek a korabeli közönség számára igencsak meglepőek lehettek – szemben a mai hallgatók gyanútlan többségével, akik számára részben épp e mű testesíti meg a mindenkori viszonyítási alapul szolgáló „A hegedűverseny”-t. A mű szólistája a

„Az új szimfónia olyannyira melankolikus, hogy nem fogja tudni elviselni. A partitúrának gyászkerettel kell megjelennie” – írta Brahms kiadójának, Fritz Simrocknak nem sokkal a II. szimfónia 1877. december 30-i bemutatója előtt. A Richter János vezényletével tartott premieren azonban kiderült, hogy a zeneszerző csupán tréfált, s éppen kiadója könnyebbülhetett meg a leginkább, hogy a mű az életmű egészét tekintve is a zeneszerző egyik legderűsebb kompozíciójának mondható, és első hallásra is jelentős közönségsikert aratott. A Brahms által ironikusan emlegetett „melankolikus” hangvétel valójában csupán a második tételben érhető tetten, míg az első hangulatát sokkal inkább a „pasztorális” jelzővel ragadhatjuk meg – annál több joggal, mivel a szimfóniát Brahms köztudomásúan az évi nyári pihenője idején, Karintia csodálatos természeti szépségei között komponálta. A harmadik tétel egyfelől kissé darabos tréfaként is felfogható, hiszen a könnyűléptű oboatéma a későbbiekben szinte önmaga torzképévé alakul – másfelől viszont a régi kották között előszeretettel búvárkodó Brahms bizonyára jól ismerte a reneszánsz muzsika hasonló metrumváltásokra épülő úgynevezett „proporciós táncpárjait”, amelyek nyilvánvaló modellként szolgálhattak e tétel karaktervariációjához is. A finálé kezdetén alig hallható, szinte kísérteties vonóstéma szólal meg, de csakhamar kiderül, hogy ezúttal sem kell a melankólia visszatérésétől tartanunk: a visszafojtott energia rövidesen kirobban, és a tétel a Brahms-életmű talán legfelszabadultabb befejezése felé ragad bennünket.

Ajánló


Dobos Dániel: Silvanus Beethoven: Hármasverseny Muszorgszkij – Ravel: Egy kiállítás képei Vizeli Máté…

Az új esztendő hagyományosan kiemelkedő kulturális eseménye a Budafoki Dohnányi Zenekar évköszöntő hangversenye,…